Nem vagyok egy nagy FPS-rajongó, így kissé félve indítottam el az Ominous Horizons-t. Nyugtató gyanánt fölelevenítettem magamban a beharangozott „egyéb jellemzőket” – rejtvények, küldetések, morális döntések stb. –, melyek elméletileg kellőképpen kiemelik majd az OH-t a tucattermék kategóriájából. Aztán elkezdtem játszani, és megvallom, kínosan éreztem magam, mert jó ideig úgy tűnt, megszületik a PC.GAMES egyik első, 50% alatti értékeléssel záródó cikke. Az alábbi sorok arról árulkodnak, hogy miképp sikerült a Vészjósló horizontok számára aprócska kis százalékpontokat összekapargatva egy kevésbé lesújtó eredményt kihoznom.
Sajnos ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a negatívumokkal kezdjem, melyek szép számmal akadnak. Az induló képsorokat és a kellemes zenével aláfestett menüt követően ugyanis szemünk elé tárul hősünk – egy lovag – „bázisa”, a falu. Az épületek még úgy-ahogy megfelelnek, de az NPC-k láttán kénytelen-kelletlen elborzadunk. Természetesen semmiféle interakcióra nem képesek, mindössze a hatókörükbe került főhős hatására előadják alapértelmezett szövegüket. Ekképp cseveghetünk el községünk minden (azaz kb. 5) lakójával, élükön a pappal, aki nem haboz minket, a Lovagot megbízni a nagy feladattal: a Gutenberg-Biblia nyomatait ellopták, e nélkül pedig nem tudjuk terjeszteni a Szent Írást. A tolvaj egy átlagos semmirekellőnek tűnik, de hamarosan kiderül, hogy bizony maga az Ördög cselekedett a nyomdász – és az egész emberiség – ellen.
Küldetésünk teljesítése során bejárjuk a fél világot (pl. Skóciát, Egyiptomot), ám az elfogadhatóan kivitelezett tájakon kívül kevés örömet lelhetünk a kalandozásban. Szinte minden pályán csak egyféle ellenséggel ütközhetünk meg (ha nem számítjuk az adott szint végén álmosan várakozó “főszörnyet”, mely csatlósainál is gyatrább megjelenítéssel büszkélkedhet), s tehetjük ezt összesen 3 fegyver segítségével (kard, számszeríj, bot). Sajnos ezek kevéssé térnek el egymástól, pl. a kardunkkal is csak lőni tudunk (lovagunk ráadásul a gombjánál fogva mindvégig nyílegyenesen előre tartja a szent fegyvert), viszont a számszeríjhoz és a bothoz többféle lövedéket is beszerezhetünk (fagyasztó-, lassító-, robbantótöltetek). A szörnyhiányt, illetve az automap nélküli bolyongások monotóniáját a készítők pár rejtvénynek titulált, olykor ötletes ügyességi rész bevezetésével próbálták enyhíteni. Ilyenek az összezáródó tüskés falak, az óriási inga, mely kiüti a folyosóra bemerészkedő delikvenst, vagy a homokkal feltöltődő terem, melynek plafonján a sok nyílás közül csak egy kínál menekülést kétségbeesett lovagunknak. Ezekkel ideig-óráig elbíbelődik az ember, viszont általában nem tudnak elégséges többlettel szolgálni.
A végére hagytam a játék filozófiai hátterét, pedig ez sok-sok dologra magyarázatot ad. Az N’Lightning (azaz “enlightening” – megvilágosodás) ugyanis egy jóindulatú FPS-t akart létrehozni, ennek szellemében az Ominous Horizons-ban nincsen vérontás, belezés, látványos elhalálozások és talán a szörnyetegek is ezért ennyire leegyszerűsítettek. Nem mellékes az sem, hogy a gyógyitalok szerepét bibliai idézeteket tartalmazó tekercsek töltik be (az „opciók” alatt három Bibliafordítás közül választhatunk, ez azért jelzi, hogy ezeket a bölcsességeket nem csak a móka kedvéért citálják unos-untalan). Ezek a vonások elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy az erőszak alapján kategorizáló ítészektől megkaphassa az „enyhe” minősítést, ám néhány helyszín hangulata miatt én mégsem tartom jó ötletnek, hogy gyerekkorú ifjaink a Vészjósló horizontok égisze alatt kapjanak kedvet a Bibliához.
