A száguldás varázsa
Kinn az út szélén bámuló emberek
Sok-sok autócsoda versenyre kél.
Furcsa, rossz érzés markolja szívemet:
Talán egy óra múlva lesz ki nem él.
/P.Mobil: Forma-1/
A tragédia már az első körben, közvetlenül a start után bekövetkezett: a nem véletlenül halálkatlannak tartott monzai versenypályán az 1978 évi világbajnoki címre is esélyes Ronny Peterson kocsija az őt éppen előző Riccardo Patrese gépéhez csapódott, majd a célegyenest határoló acélkorlátnak rohanva kigyulladt. Bár a mentést rövid idő alatt megkezdték, a lángoló roncsok közt eltöltött néhány perc végzetesnek bizonyult. Hiába volt a gyors orvosi segítség, hiába a gondos ápolás, a hetvenes évek végének legtehetségesebb pilótája másnapra a belélegzett mérges gázok hatására tüdőembóliát kapott, s a balesetet követően már magához sem térve elhunyt. A történtek után még sokáig vitatták a körülményeket, megpróbálván az akkor még nyegle csikóként száguldozó Patrese nyakába varrni a felelősséget, s csak hosszú idő múlva tisztázta őt egy polgári bíróság a vádak alól.
Nos, nem valószínű, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló hátborzongató dolgok velünk is megesnének, főleg, ha csak jó öreg C=64-ünk gázpedálját tapossuk a padlóig. Jó-jó…tudom. Mit jövök itt ezekkel a marhaságokkal, mikor a többi oldalon a nagy Elvira nyomában kalandozhatunk egy újabb fejezetben. Én azonban személy szerint a varázslatok, szörnyek és rémek mesés világánál többre értékelem a kiakadó sebességmérő műszer realitását. Ennek jegyében kissé körülnéztem az elmúlt időszak autóverseny-kínálatában, persze a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy amióta az ACCOLADE kiadta a Test Drive és a Grand Prix Circuit című programokat, már nem készült újabb igazi “bennüléses” szimuláció, hiszen ezek a játékok – legalábbis C=64-en – kihozták a maximumot a lehetőségekből. Maradtak tehát a kívülről-felülről “vezérelt” autóversenyek, amelyek persze meg sem közelítik mondjuk az Amiga-s Lotus Esprit-et, de a hűségesebbek és a vékonyabb pénztárcájúak kénytelenek ezekkel beérni.
Ha valamiféle minőségi sorrendet akarunk tartani, akkor a már kb. egy évvel ezelőtt megjelent 3D Stock Car-ral kell kezdenünk a sort. A program terjedelme mintegy 150 blokknyi, de szeretném felhívni a figyelmét mindazoknak, akik a hossz láttán egy hegyeset készülnek sercinteni arra, hogy a játék remek szórakozást nyújthat akár négy játékos számára is. Aki meg szépet akar látni, az nézzen meg a Nemzeti Galériában néhány Madarász Viktor képet. Egyszóval, ez az autóverseny csúnya. A setup menüben néhány betű segítségével beállíthatjuk a kívánt opciókat: Q-A segítségével meghatározhatjuk a játékosok, és a computer által irányított versenyzők arányát, W-S-sel megadhatjuk az autók irányítását, P-R-rel kiválaszthatjuk azt, hogy egy futam hány körből álljon, s végül C-vel a nekünk megfelelő sorrendbe állíthatjuk a futamokat, annak megfelelően, hogy nehéz, vagy könnyű pályákkal kezdődjön a verseny. Maguk a pályák mind egy-egy képernyőnyi helyet foglalnak, így meg van az az előnyünk, hogy a kanyarok nem fognak meglepetéseket okozni. Természetesen minden futam előtt – mint a nagyoknak – részt kell vennünk egy időmérő edzésen. Ha meglátjuk autónkat, sőt, ha ki is próbáljuk, megállapíthatjuk, hogy a programozók bizony elég nagyképűek voltak a címválasztásnál, hiszen a gépek csak a legnagyobb jóindulattal nevezhetőek három dimenziósnak, ráadásul a “törékeny” jelző és minden tehetségem ellenére sem sikerült összetörnöm ezeket a leginkább Trabira emlékeztető jószágokat. Mindezek ellenére a négyfokozatú sebességváltó és az igencsak élethű csúszkálás néhány kellemes és izgalmas órát szerzett számomra.
Sajnos ez nem mondható el, a hasonló stílusban íródott Indy Heat című anyagról, bár az alkotók szemmel láthatóan mindent megtettek annak érdekében, hogy a játékot élvezetessé és változatossá tegyék. Van itt menedzselési lehetőség, futam közbeni javítás, és az autók is versenygép formájúak. A végeredmény mégis lehangoló. Fussunk néhány kört, hogy kiderüljön, mi is a probléma. A bejelentkező menüképernyőből azonnal kiderül, hogy legfeljebb ketten játszhatunk a gép által irányított másik két autó ellen. A “player 1 ill. 2. controls” opció alatt kétfajta irányítás közül választhatunk: autónk vagy folyamatosan arra halad amerre a joyt húzzuk, vagy csak a kanyarokban fordítjuk a karral a megfelelő irányba. Választhatunk még zene és hanghatás között is. A tűzgombot megnyomva a következő menübe léphetünk, melyben pénztárcánkhoz mérten mindenfajta extrával felszerelhetjük az autónkat. Először is nyomjuk meg a tűzgombot, és írjuk be nevünket. End után kiválaszthatjuk versenyzőnk orcáját, melynek a későbbiek folyamán semmi jelentősége sem lesz. Indulótőkénk 80.000 credit, elsőre ezzel kell gazdálkodnunk. Vásárolhatunk turbót (turbos), féket (brakes), gumit (tyres), bővíthetjük a teamot (crew), csökkenthetjük a fogyasztást (MPG), és erősíthetjük a motort (engine). Ha dilettánsok vagyunk, hagyatkozhatunk az általam eleddig ismeretlen Simon segítségére, aki szívesen segít kiválasztani a megfelelő variációkat (Simons pick). Ha sikerült minden pénzünket teljesen felesleges marhaságokra elpocsékolni, akkor a “Start Race” feliratra klikkelve megkezdhetjük az első futamot. Első ránézésre akár az előbb említett 3D. Stock Car pályája is lehetne, azonban ha jobban megnézzük, itt egy úgynevezett depot is láthatunk, ahová verseny közben kijöhetünk majd elvégeztetni a szükséges munkálatokat. Attól függően, hogy az elején milyen irányítást választottunk, vagy a tűzgomb, vagy a kar előrenyomása biztosítja a turbó bekapcsolását. A négy indulóból három, a beérkezési sorrendnek megfelelően – pénzjutalomban részesül, amiből továbbfejleszthetjük járművünket. Furcsa módon ebből következik a játszhatóság tönkretétele, ugyanis a tuningolás után néha olyan irányíthatatlan és őrült vágtába kezd a kocsi, hogy a pályáról kicsúszva inkább egy megvadult fűnyíróra emlékeztet, mint versenyautóra. Persze, ha elég ügyesek vagyunk, előbb-utóbb sikerülhet annyi pénzt összehoznunk, hogy akár 3-4 másodperc alatt fussunk egy kört, de ez már annyira irreális lenne, hogy jobb ha egy jól irányzott reset-tel megszabadulunk a ránknehezedő tehertől.
Tulajdonképpen nem lett volna szükség ennyi szót vesztegetni a fentebb leírt két programra, ha a logikai játéközönhöz hasonlóan ezek is elárasztanának minket. Azonban ez nem így van, és viszonyítani is muszáj valamihez azt a két vadonatúj autóversenyt, amelyet ebben a hónapban sikerült megszereznünk. Szerencsére mindkettő más-más stílust képvisel, így nem okoz gondot az, hogy egyidőben jelentek meg.
Kezdjük az ismertetést a Slicks! című anyaggal, amelynek a fentiekhez hasonlóan pályaverseny a témája. Előnyére szolgál, hogy itt már valódi Formula 1-es gépekbe ülhetünk. Az egyszerre ketten is játszható program igencsak szokatlan újdonsággal szolgál. A már megszokott menedzselési lehetőségek helyett itt nem kell tuningolnunk az autót, egyszerűen el kell nyernünk az ellenféltől a gyorsabb gépeket. Erre egy hatfutamos világbajnokság keretein belül van lehetőségünk. Remek dolognak tartom, hogy a pályák vonalvezetése nagyjából megegyezik az eredetiekével, és a verseny közben folyamatosan scrollozódik elénk a pálya folytatása. Érdemes először practice üzemmódban begyakorolni a pályákat, mert a hirtelen kanyarok bizony gyakorta megoldhatatlan feladatok elé állíthatnak minket. A Grand Prix opciót választva megkezdhetjük a világbajnoki idényt. Először egy időmérő edzésen kell résztvennünk. Törekedjünk a minél jobb idő elérésére, mert a startpozíciónak igen nagy jelentősége van. Egy kör megtétele után a gép rangsorolja a résztvevőket, majd a futam előtt lehetőséget biztosít arra, hogy az elért edzéseredményeket figyelembe véve külön versenyre hívjuk ki egy-egy ellenfelünket. A joy fel-le mozgatásával egyenként megismerhetjük ellenfeleinket, autójuk márkáját, gyorsaságát, teljesítményét, a táblázaton elfoglalt helyezését és pontszámát. Célszerű mindig azt az ellenfelet kihívni, aki az edzés során egy hellyel előttünk végzett, mert nagy valószínűséggel csak az ő megelőzésére van esélyünk. Többször előfordul, hogy remek edzésidőt futunk egy gyengébb kocsival, de mielőtt kihívhatnánk bármelyik ellenfelünket, egy ócska tragaccsal rendelkező már megteszi ezt velünk szemben, s mi kénytelenek vagyunk ennek a kihívásnak eleget tenni. Mindazonáltal, ha elég ügyesek vagyunk, és a lehető legtökéletesebb kanyartechnikára törekszünk, a hatodik futam végére már egy igen jó autó birtokában lehetünk. Szerencsés programozói fogás, hogy a világbajnokság befejezése után bárhányadik helyen végeztünk, az új bajnokságot a már megszerzett géppel kezdhetjük meg, s ha elég kitartóak vagyunk, egy-két évad után nemhogy egy McLaren lesz a tulajdonunkban, hanem akár a világbajnoki dobogó legfelső fokára is állhatunk.
A végére hagytam a majdnem legjobbat. Hogy miért csak majdnem? Hiszen a program rendesen meg van tömve mindenféle menedzselési opcióval, valamint a Street Rod-ból már ismerős fogadásos autóversenyekkel. Sajnos azonban magának a versenynek a kidolgozására már kevesebb energiát fordítottak az alkotók, így az igen szegényesre, mondhatni primitívre sikerült. Betöltés után kiválaszthatjuk a számunkra legszimpatikusabb pilótát, akinek bőrébe bújva gyarapíthatjuk majd pénzünket, és tehetjük egyre jobbá autónkat. Előre bocsájtom, elég nehéz lesz a döntés, mivel a versenyzők túlnyomó része igen randa pofával rendelkezik. Persze mit is várhat az ember ezektől az amerikai országutakon száguldozó fickóktól. Az első képernyőn feltűnik az Egyesült Államok térképe, kiegészítve néhány választható lehetőséggel. Drivers alatt megnézhetjük mind a tizenkilenc lehetséges ellenfelet, pontszámát, pozícióját. Options alatt a töltés és a mentés lehetősége rejtőzik. A Buy Pass lehetőséggel most nem kell még foglalkoznunk, egyenlőre csak annyit róla, hogy ha sok pénzt nyertünk már, akkor az itt megvásárolt kártyákkal vehetünk részt azokon a futamokon, amelyek megnyerésével felsőbb osztályba léphetünk. A Shop felirat alatt végre akcióba léphetünk: itt vásárolhatjuk meg azokat a legszükségesebb dolgokat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy esélyünk legyen a győzelemre, a csúszós úton rendkívül fontos gumiktól, a legújabb nagy teljesítményű motorig. Mivel most még igen szerények anyagi lehetőségeink, jobb ha nem veszünk semmit, hanem a térképen világító valamelyik csillagra klikkelünk. Itt tájékoztatást kaphatunk az ott tanyázó ellenfelekről, a nevezési díjról, az időjárási viszonyokról, valamint arról, van-e fakabát a környéken. Ha a terepet megfelelőnek találjuk, nyomjuk meg a tűzgombot, és utazzunk a kiválasztott városba. Itt találkozhatunk az ellenfelekkel, akiket licitálva kell rákényszeríteni arra, hogy minél több pénzt költsenek a fogadásra. Ha elfogadják a feltételeket, kezdődhet a verseny. Most kint állunk az országúton, s ha a kart előre nyomjuk, kezdetét veszi az őrült száguldás. Az előttünk haladó két világos autó lesz az ellenfelünk, a többiek csak közlekednek. Alapállapotban nem fogjuk tudni megelőzni őket, erre szolgál a space lenyomása. Ilyenkor bekapcsoljuk a turbót, és néhány mérföld erejéig megduplázhatjuk sebességünket. Mivel evvel az eszközzel csak nyolc alkalommal élhetünk, célszerű takarékosan bánni vele. Ha befejeztünk egy futamot, menjünk a garázsba, ahol kijavíthatjuk – persze nem ingyen – a kocsiban keletkezett károkat. Ha már elég mennyiségű pénzt nyertünk a tudatlan suhancoktól, térjünk be a shop-ba, és vásároljunk útlevelet a felsőbb osztályba. Ha őszinte akarok lenni, akkor meg kell mondanom, hogy ennél tovább még nem jutottam, nem csak azért mert maga a verseny unalmas, hanem mert a mellettem lévő gépen éppen az Elvira második része fut, s realitás ide vagy oda, mégis csak megnézem már magamnak, tényleg olyan szuper-e?
Dzsambo Steven
Ui: Tényleg olyan !!!
A cikk a GURU 93/1 számában jelent meg.
