A költői “Hajnali őrjárat” névre keresztelt játék alighanem a legszebb, tartalmát tekintve pedig a leggazdagabb az eddig megjelent első világháborús repülőszimulációk sorában. Az alkotók – eredeti ötlettel élve – egy “interaktív könyvet” adnak a kezünkbe, amelynek lapjain a nyugati front 1915-18 közötti légi harcai elevenednek meg. S ez a “megelevenedés” itt kivételesen nem csak üres frázis. Bárhol beavatkozhatunk a történelem menetébe, s legjobb tudásunk szerint tehetünk róla, hogy ne maradjon “Nyugaton a helyzet változatlan”.

Mibe keveredtünk?!
Alig több, mint tíz évvel az első motoros gép levegőbe emelkedése után, maga a repülés is varázslatos dolognak számított, s a vadászpilótákat különösen fényes nimbusz övezte. Ha az első világháború légi harcai kerülnek szóba, ma is először mindenki az ünnepelt ászokra, a bravúros hőstetteikre és lovagi gesztusaikra gondol. Mielőtt teljesen beleélnénk magunkat ebbe a romantikus képbe, legalább egy pillanatra jusson eszünkbe: vérre ment ez a játék. Európa harcterein a háború bizonyos szakaszaiban naponta tízezrek vesztették életüket. S a pilóták túlélési esélyei még rosszabbak voltak, mint a lövészárkokban küzdő társaiké.
Felderítésre, a csapatmozgások megfigyelésére mindkét oldalon a háború kezdetétől fogva alkalmaztak repülőgépeket, de ezekből a könnyű, kétüléses szerkezetekből legfeljebb karabéllyal pufogtattak egymásra az ellenfelek. Később, a nagyobb teljesítményű motorral ellátott repülőket könnyű géppuskával is felszerelték, de az még mindig csak védelmi célokra szolgált. Veszélyes támadófegyverré akkor vált az aeroplán, amikor alkalmazni kezdték a mereven beépített, előre tüzelő géppuskákat, amelyekkel a gyors, jól manőverező együléses vadászgépek pilótái eredményesen vehették fel a harcot más repülők, sőt földi célpontok ellen is. Ettől kezdve elkeseredett verseny indult a hadban álló országok között az erősebb, fordulékonyabb, jobban felfegyverzett repülőgéptípusok kifejlesztése terén is.
A légcsavarkörön keresztül tüzelő gépfegyver ötletét először Roland Garros francia pilóta valósította meg. Hogy a lövedékek ne “fűrészeljék le” a propeller szárnyait, páncélborítással látta el azokat. Gépe azonban egy kényszerleszállás folytán 1915 áprilisában a németek kezére került, akik a módszer lemásolásával a holland mérnököt, Fokkert bízták meg. Az ő tetszését azonban nem nyerte el ez a műszaki szempontból kezdetleges, önveszélyes megoldás. Ehelyett kifejlesztette a repülőgép motorjával szinkronban működő géppuskát, amelynél a lövedékek a forgó légcsavar szárnyai között haladtak át. Az újfajta fegyverrel felszerelt Fokker Monoplán jó időre a légtér urává vált; semmi sem jellemezte jobban a helyzetet, mint hogy a szövetségesek BE2c géptípusa megkapta a “Fokker–takarmány” gúnynevet.
Az antant hatalmak légiereje – szinkronizált géppuska híján – másfajta megoldásokkal kísérletezett, hogy megfelelő versenytársat állítson a német gépekkel szembe. A Nieuportnál például a felső szárnyra szerelték a fegyvert, de ez persze megnehezítette a pontos célzást. Érdekes ötletet valósítottak meg a DH2 típusnál: a propellert a pilótafülke mögött helyezték el, amely így nem húzta, hanem tolta a gépet. Bár sok szempontból jobban repült, mint a Fokker, de kezelése nehéz volt, ami sok balesetet okozott. Így érthető, hogy a pilóták csak “Spinning Incinerator”-nak becézték, amit talán “Pörgő Krematórium”-nak fordíthatnánk.
Közben a németek sem álltak le a fejlesztéssel, amelynek eredményét az Albatros típus változatai képviselték. Ez volt a technikai háttere az 1917-es “Véres Április” eseményeinek, amikor is az RFC (Royal Flying Corps) egyetlen hónap alatt 316 pilótát veszített. Az angol pilóták várható élettartamát akkoriban napokban mérték. Később az antant oldalára billent a mérleg, a különböző Sopwith típusok jóvoltából. A háború legsikeresebb gépe a Sopwith Camel volt, a vele aratott 1294 légi győzelemmel. Egyetlen méltó ellenfelévé azután a Fokker Triplán vált – ilyennel repült a híres “Vörös Báró”, Manfred von Richthofen is. Persze a háború kimenetele nem egyik vagy másik géptípuson, nem is a pilótákon múlott. Az antant és a központi hatalmak küzdelme a földön dőlt el.
Lapozgató
A címképernyő elhagyása után – játékprogramtól szokatlan módon – egy tartalomjegyzék tárul a szemünk elé. Végighaladhatunk sorjában a fejezeteken, vagy tetszés szerint bárhol felüthetjük a könyvet. Az első rész a légi háború főbb szakaszai szerint csoportosított küldetéseket tartalmazza, amelyek során eljutunk a kezdetlegesebb repülőszerkezetektől a korszak legmodernebb vadászgépeiig, a magányos járőrözéstől a kötelékek közötti harcig. Sokak kedvence lesz a második fejezet, ahol a háború legismertebb ászainak szerepébe léphetünk. (Ásznak az minősült, aki legalább öt ellenféllel végzett, de az itt felsorolt urak ezt többszörösen túlteljesítették.) Német oldalról olyan pilótákkal találkozunk, mint a legendás von Richthofen, vagy Max Immelmann, akinek nevét ma is őrzi egy műrepülő-figura. (Az Immelmann-fordulóval részletesen megismerkedhetünk a 62. oldalon.) A szövetségesek ászai közül választhatjuk például a francia René Fonckot, az antant csúcstartóját (75 légi győzelemmel), az angol Albert Ballt, aki egy ízben az ellenséges reptérre ledobott üzenettel hívott párbajra egyszerre két német pilótát, vagy az amerikai Eddie Rickenbackert, aki mintegy 40.000 dollárt keresett Indianapolisban elért rekordjaival, s a versenyautó volánja mögül ült át a vadászgép botkormányához. Akiket pedig elsősorban a mai szemmel szinte játékszernek tűnő, de saját korukban veszélyes harci eszköznek számító vadászgépek érdekelnek, azok a harmadik fejezetben az egyes típusok szerint tallózhatnak a feladatok között.
Minden oldal egy-egy küldetést tartalmaz, amelyeket egymástól teljesen függetlenül hajthatunk végre. Folyamatos hadjáratban nem vehetünk részt, s elért eredményeinket sem rögzíti sehol a program. Ezeket a hiányosságokat hivatott pótolni a negyedik, “Pilot Biographies” című rész, amelyen belül egy-egy fiktív pilóta személyiségét ölthetjük magunkra. Az ő nevükben végrehajtott hőstettek sora megőrződik a könyvben, az erre a célra fenntartott, kezdetben üres oldalakon. Egy-egy sikeres (vagy sikertelen) akció után a program előzékenyen rákérdez, hogy az eredményt kívánjuk-e írásban rögzíteni. Ha úgy gondoljuk, hogy jobb lesz fátylat borítani a történtekre, a kellemetlen epizódot nyugodtan kihagyhatjuk önéletrajzunkból. (Még mondja valaki, hogy a számítógépes játékok nem nevelnek az életre!) Sajnos sem ebben a fejezetben, sem máshol, egyetlen magyar pilótával sem találkozunk; igaz, hogy az Osztrák-magyar Monarchia seregei nem is a nyugati fronton küzdöttek. Csupán az összehasonlítás kedvéért írom le, hogy a legeredményesebb első világháborús magyar ászok bizonyos Kiss és Fejes nevű pilóták voltak: 20, illetve 19 légi győzelemmel.
A “Video Replay” fejezetben az akcióink során rögzített felvételeket játszhatjuk le, illetve szerkeszthetjük kedvünk szerint; összeállíthatunk például egy filmcsokrot legszebb lezuhanásainkból. Egyébként repülés közben a kamerát a “Ctrl V” billentyűkkel indíthatjuk el, s a “V”-vel kapcsolhatjuk ki. A “Preferences” menüben (amelybe a játék során bármikor beléphetünk az “F10” lenyomásával) két oszlopban sorakoznak a programra vonatkozó beállítási lehetőségek. Az első öt kapcsolóval könnyíthetjük vagy nehezíthetjük meg a saját dolgunkat, így felspécizhetjük a motorunkat, sérthetetlenné tehetjük a repülőnket és kifogyhatatlanná a lőszerünket. A “Targets” menüponttal az ellenséges gépek tartósságát befolyásolhatjuk: ettől függ, hogy mennyi ólmot kell beléjük pumpálnunk ahhoz, hogy túlsúlyossá váljanak, s végre lezuhanjanak. Akinek mindez nem elég, az még az ellenfelek képességeit is manipulálhatja. A többi menüponttal a játék irányítására, hangjaira és képi megjelenítésére vonatkozó opciókat állítgathatjuk.
A fejezetcímek melletti oldalszámra kattintva az egérrel, az alfejezetek listájához jutunk, s innen léphetünk tovább az egyes küldetésekhez. Vigyázat, nem minden oldal érhető el közvetlenül a tartalomjegyzékből! Viszont az “S” lenyomása után, a képernyő jobb alsó sarkában megnyíló kis ablakba bármelyik lapszámot beírhatjuk, s az “Enter”-t leütve, rögtön ott nyílik ki a könyv. Az egyes oldalak fölső felében a küldetés hátteréről – a háború menetéről, a kiválasztott pilótáról vagy repülőgépről – olvashatunk egy rövid történetet, ismertetést. A szöveget a lap jobb szélének közepén található, apró nyilakkal tudjuk görgetni. Enciklopédikus mélységet persze ne várjunk, de érdekes információk, színes sztorik között böngészhet, aki tud angolul. A képernyő alsó felében – egy fényképpel vagy animációval dekorálva – találjuk meg a konkrét feladat leírását. Ezen belül a pirossal kiemelt szavakra kattintva, lehetőségünk van bizonyos adatokat megváltoztatni: többnyire a gépek számát és típusát módosíthatjuk, ezáltal gyakorlatilag megtöbbszörözve a választható küldetések számát. Aki esetleg nem érti a feladatok szövegét, annak sem kell kétségbe esnie. Mindegyiknek ugyanaz a lényege: az összes ellenséges célpontot meg kell semmisíteni, amelyik a repülés közben előhívható térképen fel van tüntetve. Bár a végrehajtandó akciók mindig egyértelműen az egyik hadviselő félhez kötődnek, időnként lehetőségünk van az ellenfél szerepét alakítani a küldetésben. Ilyenkor – értelemszerűen – a kiírt feladat meghiúsítása a cél. A játékot a megfelelő felségjelzésre kattintva indíthatjuk el.
Most aztán nyakig ülünk… a pilótafülkében
Végre elénk tárul a széles égbolt; mehetünk, amerre látunk. A küldetések mindjárt a levegőben, az ellenség közelében indulnak, így nem kell foglalkoznunk a felszállással és a hosszadalmas navigálással (s mint később látni fogjuk, a landolásból sem kell nagy gondot csinálnunk). A gép irányítása egyébként könnyebb, kevésbé valósághű mint más első világháborús repülőszimulátorok, például a Blue Max esetében. Mindez inkább a piff-puff játékok felé közelíti a Dawn Patrolt. Becsületére válik viszont a programozóknak, hogy igyekeztek az előforduló géptípusok különbségeit érzékeltetni, így például az időben korábbi küldetéseknél magunk is tapasztalhatjuk, hogy a német repülők erősebbek, könnyebben emelkednek, fordulékonyabbak. 
A kormányzás sem a kurzorbillentyűkkel, sem a joystickkal nem fog nehézséget okozni annak, aki játszott már repülőszimulátorral. A gázadást a “+” és “-”, az oldalkormány állását balra és jobbra az “Ins” és “Del” gombokkal szabályozhatjuk. “B”-vel a féklapokat vezérelhetjük; hasznos lehet bekapcsolni például akkor, ha sikerült tüzelő pozícióba helyezkednünk egy lomha bombázó farka mögött, és nem akarunk túlszaladni a célon, vagy ha zuhanórepülésben támadunk valamilyen földi célpontot. Viszont ne felejtsük el a féklapokat visszaállítani, ha fordulóba vagy emelkedésbe kezdünk. Ha úti célunk nagyobb távolságra van, a “Tab”-bal be- (és ki-) kapcsolhatjuk az idő gyorsítását. Legyünk óvatosak: ha az időgyorsítás megkezdésekor gépünk süllyedőben vagy fordulóban volt, kellemetlen meglepetések érhetnek. 
Gépünkből eleinte csak a fülke felső szélét és a géppuskát látjuk (a Nieuportnál még azt sem, mert ott a csúzlit a felső szárnyra szerelték). Ha pillantást akarunk vetni a – nemesen egyszerű – műszerfalra, a “]” lenyomásával tehetjük ezt meg. (Visszatérni a “[“ jellel lehet.) Balról jobbra a motor fordulatszám-mérőjét, az iránytűt és a sebességmérőt látjuk. Az iránytű alatt két kapcsoló található, amelyeket “A”-val, illetve “T”-vel aktiválhatunk. Az első az autopilótát, a második az automata tüzelést helyezi üzembe, általuk tehát egyfajta demoban lehet részünk. Ne várjunk látványos eredményeket a gépi irányítástól, de ötleteket azért kaphatunk egy-két érdekes manőverhez. 
A képernyő legtetejéről fontos információkat olvashatunk le. Itt található az üzenetsor, amely aktuális ellenfelünk hollétéről tájékoztat, néha pedig kedvesen figyelmeztet, hogy ideje lenne már lerázni azt a dúvadat, aki gátlástalanul lövöldözik ránk. (Tekintve, hogy gépünk együléses,  rádiónk pedig nincsen, ezeket az üzeneteket belső monológként foghatjuk fel.) Lejjebb láthatjuk az adatokat a repülési magasságról, a videofelvevő állapotáról, a lőszer mennyiségéről és a kurzorbillentyűk érzékenységéről. (Utóbbit az “1” gombbal növelhetjük, a “2”-vel csökkenthetjük, de ennek csak akkor van értelme, ha nem botkormánnyal játszunk.)
Hogy végre kiélhessük agresszív ösztöneinket, ahhoz már csak az ellenséget kellene megtalálni. Erre többféle módszert alkalmazhatunk. (Például orrunkat a monitorhoz nyomva, feszülten figyelünk a legapróbb mozgásra is. Közben Edward “Mick” Mannockra, az angolok ászára gondolunk, aki 1917/18-ban 73 légi győzelmet aratott, pedig állítólag csak úgy tudott átcsúszni az orvosi ellenőrzésen, hogy a szemvizsgálathoz használatos tábla betűsorait előre betanulta.) Viccen kívül, az ellenséges gépeket nem mindig könnyű megtalálni, különösen, ha nálunk alacsonyabban repülnek, és sziluettjük beleolvad a talaj hátterébe. Segítségünkre van a már említett üzenetsor, amely az óraszámlap irányait alapul véve tudósít, hogy merre bóklászik leendő áldozatunk. (Igazán csak a kezdők kedvéért: ha azt olvassuk, hogy ellenfelünk 12 órára jön, az nem azt jelenti, hogy délig ráérünk, hanem hogy a gépe az orrunk előtt van valahol.)
Problémát jelenthet viszont, hogy mire a megadott irányba fordulunk, a gaz ellen már régóta máshol jár. Például mögénk került, és éppen most nyomja meg vigyorogva az elsütőbillentyűt. Még ha sikerül is a helyes irányba állnunk, akkor is előfordulhat, hogy nem látjuk a célpontot: lehet, hogy nálunk jóval magasabban vagy alacsonyabban repül. Ezen a gondon enyhítenek a játékban megjeleníthető belső és külső nézetek. Figyelmetekbe ajánlom a “Backspace”, az “Enter”, valamint a “Shift F4” billentyűkkel előhívható képeket: ezek mind a legközelebbi ellenséges gépet mutatják meg. A “Shift F7”-tel pedig azt a repülőt láthatjuk, amelyikről az üzenetsorban utoljára kaptunk tájékoztatást (nem feltétlenül azonos a legközelebbi ellenséggel). Így már könnyebb lesz az ellenfelek hozzánk viszonyított irányát és magasságát betájolni.
A játékba egyébként rengeteg belső és külső nézetet építettek be a programozók. A funkcióbillentyűket önmagukban vagy a “Shift”-tel  és egymással kombinálva, valamint a numerikus billentyűzet számait “Shift”-tel együtt lenyomva, különféle nézőpontokból gyönyörködhetünk a látnivalókban. (Például ha a “Shift F4” után még az “F7”-et is leütjük, akkor a legközelebbi ellenséget fogjuk látni, felülről; ha az “F7” helyett az “F6”-ot használjuk, akkor ugyanazt hátulnézetből szemlélhetjük. De van még számos variáció, érdemes próbálgatni.) Mielőtt belefeledkeznénk a nézelődésbe, a “P”-vel pauzáljuk a játékot, ha  nem akarjuk, hogy ripsz-ropsz lelőjenek. A különféle nézetekből az “Esc” megnyomásával léphetünk ki.
Navigálhatunk térképpel és iránytűvel is. Az “M”-mel előhívható térkép Északnyugat-Franciaországot ábrázolja; a gyanús barna csík a frontvonal, a lövészárkokkal. Nem árt ha tisztában vagyunk vele, a front melyik oldalán járunk éppen. A központi hatalmak repülőit rózsaszín, az antantéit világoskék négyzetek szimbolizálják. A földi járművek színe piros, illetve sötétkék. Saját gépünk helyzetét a villogó négyzet mutatja. Ezek alapján leolvashatjuk a térképről, hogy a kiszemelt célpont hozzánk képest milyen égtáj felé található. “Esc”-kel visszatérve a repülőbe, az iránytű segítségével beállhatunk a megfelelő irányba.
Tűűűz!
Ha már sikerült megtalálni, s a célkeresztbe befogni ellenfelünket, nincs más dolgunk, mint tüzet nyitni a joystick gombjával vagy a “Space”-szel. A célpont körül terjengő füstgomolyagok és a lövés hangjának megváltozása jelzi, ha “jó helyen tapogatózunk”. Azonban jobb ha nem lövünk mindenre, ami a légtérben mozog. Madarak ugyan nem szerepelnek a játékban (ágyúval verébre?!), a mi oldalunkon harcoló repülőgépek viszont előfordulhatnak a környékünkön. Minthogy nem mehetünk annyira közel minden géphez, hogy a felségjelét is lássuk, és az sem biztos, hogy a sziluettjéről minden típust felismerünk, nyomjuk le a “Shift F3” kombinációt, amely megmutatja nekünk a legközelebbi baráti gépet. Igyekezzünk megjegyezni a színét és formáját, s azután mormoljunk legalább egy “Bocs!”-ot, ha a harc hevében mégis megsorozzuk.
Akár a valóságban, itt is elakadhat a géppuska, ha túl sokat tüzelünk egyfolytában. Száz lövésenként pedig tárat kell cserélnünk. A hiba elhárításához és az újratöltéshez nyomogassuk kitartóan az “U” billentyűt, de előtte állítsuk egyenesbe a repülőgépet. (Ezt a program komolyan veszi, minthogy elvileg nem tudjuk egy időben babrálni a géppuskát és kezelni a kormányt.) Még életszerűbbé, hangulatosabbá tehetjük a játékot, ha ilyen esetekben – a kiválasztott küldetésnek megfelelően – angolul, németül, esetleg franciául káromkodunk.
Időnként földi célpontok – leginkább teherautó-konvojok – megsemmisítése a feladatunk. Ezek mindig fel vannak tüntetve a térképen, de megtalálásukhoz segítséget nyújt a “Shift F9” lenyomása is. Ha már minden kijelölt céllal végeztünk, “szabad vadászatra” indulhatunk. Keressünk – lehetőleg a front ellenséges oldalán – a térképen nem jelölt, de szétlőhető földi objektumokat: teherautókat, repülőtereket, légballonokat, tüzérségi és légvédelmi állásokat. (Utóbbit csak a legelszántabbaknak ajánlom.) A támadható földi célok a levegőből fekete pontoknak látszanak, de nemes cselekedeteink gyarapításában hasznát vehetjük a “Shift F8”–cal előhívható nézetnek is. Vérgőzösebb, kevésbé lovagias szellemű pilóták a katonai objektumok mellett a falvak lakóépületeire, templomára is tüzet nyithatnak (nana, kis vandálok!).
Itt hívom fel a figyelmet a program készítőinek egyik “telitalálatára”! A földi légelhárítás ténykedéséről van szó: alacsonyabban szállva látjuk a géppuskák nyomjelző lövedékeit, a magasban pedig a szétrobbanó légvédelmi gránátok füstpamacsait. Mindez nem puszta látványosság: komoly veszélyt jelentenek gépünk épségére, ha ellenséges terület fölött röpködünk. Saját térfelünkön, saját tüzéreink pedig megkönnyítik dolgunkat a behatoló repülők elleni harcban. 
A repülőgép, amelyik fönn ragadt…
Félreértés ne essék, ha teljesítettük vagy meguntuk a küldetést, megkereshetjük a repülőterünket, vagy bárhol máshol is leszállhatunk. (Csökkentsük a sebességet, tegyük le finoman a gépet, vegyük vissza teljesen a gázt, “W”-vel  fékezzünk.)  Mindez azonban teljesen fölösleges. Hiába landolunk, nem történik semmi. Ugyanúgy véget vethetünk a küldetésnek repülés közben is: az “F10” lenyomásával a “Preferences” menübe kerülünk, ahol az “End Mission”-t kell választanunk. Ugyanazt az eredményt gyorsabban is elérhetjük az “Alt X” kombinációval. 
Bármelyik módszert választottuk, visszakerülünk a küldetést leíró szöveghez, amely kiegészül egy-két értékelő mondattal, amelyből megtudhatjuk, hogy rettenetesen ügyesek voltunk. Ha akció közben netán lezuhannánk, akkor mindenféle gombnyomogatás nélkül is erre a képernyőre jutunk, csak éppen hirtelen és tragikus elhalálozásunkról olvashatunk hírt. Hogyha mondjuk egy angol pilóta küldetését játszottuk, de a német oldalról, akkor is az angolra vonatkozó szöveget kapjuk: hogy ő milyen nagyon sikeres volt, vagy milyen nagyon meghalt. Akik az értékeléstől pontszámokat, előléptetést, medáliákat várnak, azok nagyon csalódottak lesznek.
Summa summárum
Javára válik a játéknak a – mértékkel alkalmazott – történelmi ismeretterjesztés. Ami a legfontosabb: a küldetések elég érdekesek, s a választható módosítási lehetőségekkel még színesebbé tehetők. Élvezetes a játékmenet, már csak azért is, mert mindenki beállíthatja magának a tudásának megfelelő nehézségi szintet. A készítők temérdek kezelőfunkciót építettek be a programba, szinte zongoráznunk kellene a billentyűzeten ha mindegyiket használni akarnánk. Szerencsére a gyakorlatban jóval kevesebb is elég, így a játék kezelése nem válik túlságosan bonyolulttá.
A program fő erőssége az igényes grafika, ebben messze megelőzi a többi, hasonló témájú játékot. A repülőgépek kidolgozása a közeli képeken igen szép és részletes, éppen csak az ellenfél “szeme fehérjét” nem látjuk (hogy az első világháborús légi harcokat jellemző, közismert megállapításra utaljak). Kellemes a táj ábrázolása is, bár a talaj megjelenítésénél alkalmazott színek skálája nem túl széles. El tudnám képzelni, hogy a magasból időnként barna szántóföldeket vagy sárga gabonatáblákat pillantunk meg, legalább a falvak környékén. Ehelyett gyakran csak zöldet látunk magunk körül, amitől úgy érezhetjük, hogy a szimulációban egy nagy tál sóska felett keringő légy szerepét kell alakítanunk. Sajnos, a pilótafülkéből kifelé tekintő nézeteknél a saját gépünk látható részei kimondottan siralmasak, különös tekintettel az idétlenül, a levegőben végződő merevítőhuzalokra. (Mellékesen megjegyezve, a repülés hőskorában a szárnyak merevítéséhez zongorahúrokat használtak. Ennek érdekes velejárója volt, hogy a pilóták a gépük sebességét – mérőműszer híján – többek közt abból becsülték meg, hogy milyen hangot adnak a húrok a menetszélben.) Hangokról szólva, a játék zenéje a témához illő, hangulatos, de nem túl változatos, s ugyanez mondható el az effektekről is.
Mindent összevetve, érdekes és jól megvalósított ötlet eredménye ez az “interaktív könyv”, az első világháborús nyugati front légi harcainak krónikája. Bár egy-két részletet gondosabban vagy szellemesebben is megoldhattak volna az alkotók, a repülőgép-szimulációk kedvelői szívesen indulnak majd újabb és újabb “hajnali őrjáratra”.
Gémóver